Szeretettel köszöntelek Benneteket és néhány személyes gondolatot szeretnék Veletek megosztani, remélhetőleg mindannyiunk épülésére, megerősödésére.
Mint keresztény emberek azon „szerencsések” közé tartozunk, akik tudják, hogy életüknek értelme, célja és Ura van. Nem csupán sodródunk, hanem pontosan Isten tervébe illeszkedve haladunk előre, töltjük be küldetésünket, futjuk be pályánkat. A hétköznapoknak mégis van (néha vagy sűrűbben) némi kizökkentő hatása. Vannak esték, amikor nem annyira szívesen tekintek vissza a délutánomra vagy a napomra. Van, amikor úgy érzem, nem vagyok jó bizonyság és ez kihat a lelkiállapotomra. Egyik este épp így voltam, amikor jött az üzenet: a hálaadás is életforma. Óh, Uram! - gondoltam magamban - pont most adjak hálát?
Én alapvetően mindenért nagyon hálás vagyok Istennek. Tudom, hogy minden jó Őtőle származik és minden az Ő kegyelme és dicsősége! De ebben a szituációban, amikor elég nehéz napom volt és egy kicsit sajnáltam is magam, ez mégsem jött ilyen természetesen. Persze tudtam, hogy Istennek igaza van, elkezdtem tehát hálát adni. Olyan érdekes megtapasztalás, hogy a hálaadással együtt rögtön érezhető lesz a szeretet! Ebben a „szeretetállapotban” eltűnik a harag, a neheztelés és az ember újra visszazökken a helyére. Talán mindannyian szeretnénk megspórolni a hullámvölgyeket, de ahogy egy versben is olvastam, valóban úgy igaz: „mélység felett van csak magasság”.
Éppen ezért: "Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban." (Filippi 4:6)
Szeretettel: Dr. Nagyné Dr. Hegedűs Mónika